Féniksmadárblog - avagy lezárás és új kezdet

Az alábbi bejegyzésekben az észtországi önkéntesmunka-programom idejében készült írásaimat  olvashatjátok / olvashattátok. 


Mindössze pár bejegyzés csak, az ív lezáratlansága, befejezetlensége annak köszönhető, hogy  maga a program is, a részemről, rövid életű volt. Epilógust, lezárást, ilyesmit nem írtam akkortájt- ezt most pótolom - mert az akkori benyomásaim is elég kedvezőtlenek voltak, és nem lehetett elkerülni, hogy tisztán negatív végkicsengésűre sikeredjék.
Kénytelen voltam megválni fogadószervezetemtől, mert kicsit sajátosan értelmezték egy civil szervezet szerepvállalását, a hivatást, egyebeket. Ez utóbbiról nem változott meg a véleményem, ma is így látom. Hogy így történt, az azért sajnálatos, mert mind Észtország,
mind maga Tallinn, sajátos atmoszférájú hely. Eleinte talán szokatlan, furcsa - elnézést a politikai korrektség híveitől - esetenként akár ellenségesnek is tűnhet, de csak egy kis idő kell, hogy felfedezze az ember a kellemes oldalát is ottlétének és az országnak. Akkoriban sajnos - és nem túlzok - kiszolgáltatott helyzetem befolyásolta ítélőképességemet bizonyos dolgokat illetően, amelyek ez már hazautazásom előtt megváltozott bennem. Csak nemet kellett mondanom azoknak az embereknek, akik - és nem véletlenül használom ezeket a szavakat - megkeserítették az ott töltött pár hónapomat.


Két hónapja - olyan másfél évvel később a történtek után -  újra Tallinnba látogattam, most csak egy hétvégére, de, mondhatom, jóval felszabadultabban. Akár élni is tudnék ott, ma már, ami akkoriban annyira valószerűtlennek tűnt számomra.  A dolgok jó irányba haladnak, és rengeteg apró, pozitív változást tapasztalhattam meg a városban.  Habár november volt, ami a helyiek szerint is az egyik legrosszabb hónap ott, mert a napsütéses órák száma addigra lecsökken annyira, hogy nyomot hagyjon az ottaniak kedélyállapotán, de sokszor olyankor is borult idő van. Ennek ellenére nem találkoztam annyi barátságtalan emberrel, mint annak idején, első megérkezésemkor, egy februári napon,a tél utolsó harmadában. Kétezer-kilenc februárjában még nem volt messze időben az az esemény és a hozzájuk kapcsolódó zavargások, amikor is eltávolították a szovjetek általi  felszabadítást/ megszállást jelképező "bronzkatona szobrát".
Ma, érezhetően jobb hangulat uralkodik, az egyik ok talán , hogy Tallinn Európa egyik kulturális fővárosa az idén, de mindenesetre, ha nem is ok, lakmuszpapír, indikátor. Jó pár műemléket állítottak helyre illetve újakat is emeltek, valamint a rendezvény hivatalos irodájába belépve is látszik, mennyi kreativitás, potenciál van ebben a kis népben. És elképzeljük közben, milyen eredményeket is érhettek volna el, ha esetleg független államként, nem idegen nagyhatalmak megszállása alatt élték volna meg az utóbbi jó pár évtizedet.  
Az elmúlt bő másfél év alatt bennem is megváltozott egy-két dolog, nem utolsósorban amiatt, hogy az elmúlt időszak nagy részét egy másik, közeli helyen a finnországi Turkuban töltöttem - amely nem mellesleg, szintén az egykori hanzavárosok szövetségébe tartozott,  és Európa másik kulturális fővárosa kétezer-tizenegyben. Lehet, hogy legközelebb az ott szerzett tapasztalataimról egy bejegyzés is születhet, ki tudja?


Zárásul, csak ajánlani szeretném, hogy ha valakinek lehetősége, alkalma adódik - főleg ebben az évben - meglátogatni ezt a fentebb tárgyalt, nagyon érdekes egykori hanzavárost, feltétlenül tegye meg. Érdemes.
Insider / belsős tippekért meg lehet fordulni hozzám, nyugodtan.

1. lecke: Bontsuk le a falat!

"Mr. Pál, tear down this wall!"

Na, gondolkodtam mostanában,

és nem hagy nyugodni a lelkiismeretem, hogy igyekeztem jó szokásom szerint úgy elmesélni mindent, hogy vicces, és szórakoztató legyen, és hogy senki sem aggódjon. De a helyzet az, hogy akkor sem megoldás, hogy elhallgatom a problémákat, meg nem is tisztességes és fair mondjuk a többi önkéntestárssal szemben sem, akik szerte a nagyvilágban próbálnak boldogulni, hiszen ök is becsúszhatnak szerencsétlen és kellemetlen szituációkba.
Ennek az kezdeményezésnek az elsö blokkját olvashatjátok lentebb.
A szerénytelen felütésért elnézést kérek - ezt Ronald Reagan mondta akkor még Nyugat Berlinben, Mr. Gorbacsovnak cimezve, de hasonló helyzetben érzem magam...

Múltkor elhamarkodottan azt igértem, hogy a munkakörülményeimröl és a munkatársaimról irok majd, de végülis amit most feldobtam témát - ha nem egy és ugyanaz.

Itt, Tallinnban, a civil szervezetnél tevékenykedem, amelynek fö profilja a Youth in Action (magyar megfelelöje ennek a Fiatalok Lendületben program) koordinálása, tehát küldöszervezet, koordinálószervezet - fogadószervezet nem annyira, most kóstoltak bele, gyakorlatilag én vagyok a második akit fogadnak, és aki közvetlenül nekik dolgozik.

Amikor aláirtam a szerzödést, abban egy 14 pontos feladatsor volt, elég nagy vonalakban felskiccelve, mi lesz a feladatom, részletek és konkrétumok nélkül.

Ez a következöképpen néz ki a gyakorlatban, ne szépitsük; én lettem a messziröl jött ember, Aki Az új Reményt Hozza (szándékosan túlozom el, a helyzet komikumát érzékeltetve - sajnos a nagy ú- t még nem találtam meg).

Ugyanis kiderült, hogy mindent nekem kell felépitenem a nulláról, kis túlzással, például a megálapodásban megemlitett környezetvédelmi projekteket. Ilyen témában nem is volt érintett soha ez a szervezet, de úgy gondolták itt lenne az ideje elkezdeni - és ezt egy friss, új munkaerö bevonásával képzelték el. Ez annyit jelent, hogy a szervezetemnek semmi köryezetvédelmi projektben nem volt tapasztalata, ha csak azt nem számitjuk, hogy külön gyüjtjük a konyhában a papirt, és elvisszük a helyi MÉH telepre. Mondjuk ez nem derülhetett ki a szerzödésböl, de feltételeztem, hogy egy bejáratott rendszerbe lépek be. De erröl majd legközelebb.

Ami az orosz kisebbség (olyan 1/3-nyi) integrációját illeti; talán még sokan elmlékeznek a két esztendövel ezelötti tallinni esemémnyekre, amikor a bronzkatona szobrát akarták eltávolitani, és elvinni a katonai temetöbe. Az országban jeletös számú orosz kisebbség, és elég speciális helyzetben van, mondjuk a németországi török, finnországi svéd, vagy akár a magyarországi cigányság (megjegyzem, szintén speciális) helyzetével szemben. Nagyobb részüket a szovjet megszállás alatt telepitették be, azóta ójabb generációk születtek már itt, akik a hazájknak vallják Észtországot - de ugyanakkor az orosz nyelvet is. Természetesen, a cári Oroszország, és a Szovjetunió elnyomása alatt élö Észtországban ezt a fajta attitüdöt nem annyira értékelik. Az itteni okos emberek sem tudtak semmit kezdeni ezzel a patthelyzettel mert például középfokú észt nyelvvizsgához kötik bizonyos munkakörök betöltését, de az oroszok közül kevés hajlandó megtanulni észtül. Csakazértsem. Az észtek sem engednek. Tehát ez egy tipikus "rókafogta csuka, csukafogta róka"- helyzet.

E kis kitéröre azért volt szükség, hogy látni lehessen, mivel szembesültem itt, és valójában mit is várnak el tölem. Az "integrációt" elösegitö programokat kell kitalálnom. Ez elöször nem is volt világos, hogy itt, a szervezetnél hogyan is értelmezik ezt. Elöször óvatosan tapogatóztam, mert mint itthon, ezt a problémát is máshogy és máshogy értékelik szakemberek és jogvédök. Van aki az észtek kiállása mellett tör lándzsát, van aki meg az orosz kisebbség negativ diszkriminációját emeli ki. Tehát;

akkor azt kellene elösegitenem, hogy ne különböztessék meg az oroszokat nyelvhasználatuk és származásuk miatt? Gyorsitsák meg a hivatalok és aállami szervek a munkájukat, legyenek rugalmasabbak, hogy ne vesszenek kárba, azok eröfeszitései, akik megpróbálkoznak az észt nyelv elsajátitásával? Logikusnak tünik. Vagy hogy az oroszokban nagyobb hajlandóság legyen az észt nyelv, kultúra indentitás megimerésére, a vele való azonosulásra. Jobban alkalmazkodjanak az észtekhez? Próbálják végre elfogadni, hogy Észtország már nem az ö nagy Birodalmuk, nem a Szovjetunió része, hanem egy önálló, független állam, saját identitással, kultúrával, és gyökerekkel? Ez is elég egyértelmünek tünhet. De akkor MI lenne a cél? Egyáltalán, kik számitanak észtnek? Huh. Mikor erre a problémára rákérdeztem, hogy mire is gondoltak tulajdonképpen, nekem most melyik álláspontot kellene képviselnem a "Russian`s integration" tág fogalma alatt, azt a, legkevésbésem kielégitö választ kaptam, egy zavart és elgondolkozó arckifejezés kiséretében, hogy "Both..." (mindkettö).

Ami viszont a leggroteszkebb az egész történetben, amikor kiadta a kontaktom /tartótisztem az jelszót, azt is megemlitette, hogy például ez azért fontos kérdés, mert neki magának sincs például, egyetlenegy oroszajkú ismeröse! Ezek után talán érthetö, hogy kiakadtam, hiszen akkor érkeztem, 1450 km-röl. nem tudtam, csak azt, amit mondjuk a Panoráma féle, külpolitikai hirösszefoglalókban, hiródékban, meg egy-két tanulmányban olvastam. Ök, pedig, akik itt àlnek, ötletük sincs, és ezért importáltak. De meritsek ötletet Magyarországról, hiszen ott is történtek kisérletek, a cigányok (Sic! "gypsies") integrációjára... (Tényleg, hogy ez nem jutott azonnal az eszembe! És ténlyleg - ott is, milyen jól sikerült...)

Mig végül, pár napja, elsö nagyobb konfliktusomban (amiröl késöbb is esik szó), mikor többek között feldobtam, hogy nagynak érzem a nyomást és hatalmasnak az elvárásokat az iranyomban, megelmitettem ezt is, megjegyezve, hogy a csekély tudásommal és tapasztalatommal a helyzetröl, mitöl tudnék jobb lenni , többet nyújtani mint az itteniek, mikor az iropa dolgozóinak is saját bevallásuk szerint, NINCS oroszajkú nemhogy barátjuk, de ismerösük sem! Na nem egészen igy, de céloztam rá...

Mondtam, hogy ez igy nem fog menni, egy iróasztal mögül nem fogok és nem is tudok dönteni. Kellene legalább pár nap, csónya szóval a "terepen", hogy ott legyek az oroszajkúak között kösött, megtapasztaljam, milyen is ott a hétköznapi élet, az oroszok lakta kerületekben, egyáltalán ÉLÖ EMBEREKKET látni, de tapasztalatot cserélni, beszélgetni velük - és nem egy irodában a helyzetröl szóló cikkeket böngészni az internetröl. Szerintem ennek nyilvánvalónak és magától értetödönek kellene lennie, nem? Mikor a Nagy Profi Skandináv Lapraszerelt Bútorok áruházában voltam, a gyakornoki program lényeges eleme volt, hogy a jövöbeli vezetök rotáltak. Ez annyit jelentett, hogy eltöltöttek két hetet a raktárban, ahol rálátást nyertek, hogyan, milyen gyakorisággal és gyorsasággal érkeznek az áruk, cserélödik az árukészlet, hogyan tárolják azokat, stb. Aztán az eladótérben azt is megtanulták, mi a mukája annak, aki emberekkel kommunikálva nap mint nap, megpróbálja összehangolni a vásárlók igényeket és vágyait a választékkal - és a raktárkészlettel, amiröl már tapasztalhatták, nem mindig fedi az elöbbit. Aztán a vevöszolgálaton megint csak a rendszer újabb aspektusait tapasztalhatták meg; hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt a vevök igényei és az áruház érdekei közt. Hogy a veö is elégedetten távozzon, de az áruháznak sem legyen sok vesztesége, a kecske és a káposzta... Azért merem ezt elmondani, mert a madaras hipermarketröl is hasonlókat hallottam...

Erre hatalmas bociszemeket meresztve azt mondták, ez jó ötlet (persze, hogy jó ötlet, akartam mondani, csak nem nekem kellett volna ennek az eszembe jutnia!); eltölthenék akkor pár napot egy ifjúsági információs központban, ami az egyik oroszok lakta lakótelep határán van.

Szóval úgy tünik én lettem a "messziröl jött ember", a mesék titokzatos idegenje, a hammelni patkányfogó, vagy mondjuk mint a névtelen Senki, aki belovagol a városba, mint Clint Eastwood, és rendet tesz, a Baxter és Rojos család között szétcsapva. Vagy a "varázsnéger", aki a az amerikai történetek, filmek egyik archetipusa, aki messziröl jött emberként józanságával, tapasztalatéval és ebböl született életbölcsességével segit a fehér föhösnek, aki nem mindig tud dönteni (ld. Morgan Freeman a Robin Hood, a tolvajok fejedelmében, vagy a Millió dolláros bébi ben, Will Smith karaktere a Bagger Vance legendájában, Morpheus a Mátrixban, vagy akár a dadus az Elfújta a szélben - mielött rasszistázva lennék, a hivatkozásokat tessék megkukkantani!)

Hüüü... Kúl! :)

Szóval érdekel ez a téma, sok kihivással jár (hogy az EVS-klubos, jól bejáratott fordulatommal éljek) és szivesen is csinálnám... Mindenesetre azért született egy-két ötlet, az alapkoncepció, hogy közelebb hozzuk az egymástól elszigetelödött oroszokat és észteket (mert itt az elsö benyomásaim alapján olyan, mint ha nem múlt volna a hidegháború).

Megalkottuk a "Minden észtnek egy orosz barátot - minden orosznak egy észt barátot" munkacimü projektet. Lesz benne egy fotópályázat, amelyben az orosz és észt emberek hétköznapi pillanatait mutatnák be, azzal az üzenettel hogy "ök is ugyanolyan emberek, mint mi", ugyanazt csinálják; sétálnak, vezetnek, nevetnek, esznek, dühösek, szeretnek, szórakoznak... Valami ilyesmi, remélem, nem túl közhelyes, stb.

Egy szóval, ahogy a nagy bölcsek és guruk mondják, lehet hogy a problémában tényleg a lehetöséget kellene keresnem (bár azért az ilyen életbölcsességek néha felb...ák az agyamat, ütni tudnék :) )

Ez itt a terv. Illetve ez csak az egy része a munkámnak - van ezenkivül még legalább három másik, hasonló kaliberü projekt.
De erröl majd legközelebb mesélek nektek.

Müsorajánló/ kedvcsináló és a szerkesztö elöszava

Elnézést,
kicsit elhanyagoltam a blogot - mentségemre szolgáljon, hogy "meghalni sincs idöm" - a történetben a legbizarrabb, hogy nem tudom, mivel töltöttem el az idöm... És még egy "hang" észtet sem tanultam!
Na jó, van a munka (környezetvédelem, az orosz kisebbség integrációja, a Youth in Action program megismertetése és népszerüsitése - de leginkább magyar estet szervezek ápr. 2.-ra) vezetem a háztartást (mosás, takaritás, fözés, na jó, az utóbbi az túlzás, ha belegondolok, a többi is) - egy szóval igyekszem megfelelni minden elvárásnak.
Most már rámférne egy kiadós alvás de ezt még gyorsan elmondom.
Ma mozgósitottam utolsó energiatartalékaimat; egy Red Bullal, egy zacskó ilyen mindenféle maggal (dió, mogyoró, banánchips, mazsola, stb.) meg egy Artic Sport nevü sportitallal. Igaz, nem kimondottan sportolok, de nem annyira szigorúan véve;
két és fél hete vagyok itt, egy az otthoninál barátságtalanabb éghajlatú országban, esik és esik a hó, kinn g...hideg van(!) - mindenesetre számomra szokatlanul hideg - úgyhogy mivel nem vagyok még hozzászokva ehhez, nekem mindenféle tevékenység odakint per pillanat "Artic Sportnak" számit; akár lemegyek vásárolni, vagy csak sétálok egyet a városban. Söt szerintem az is, hogy csak itthon ülök, a képernyö elött. Vagy eszem. Vaaaagy...

Na, akkor most a következö részek tartalmából.
Legközelebb vissztérek kicsit strukturáltabban, egy, kifejezetten a munkámmal és munkatársaimmal foglalkozó poszttal, mert erröl a témáról még nem is irtam, tényleg, és talán sokakat ez is érdekel. valamint azt is megtudhatjátok, milyen kulturális különbségek tudják teljesen zavarba hozni az embert, és teljesen kirántani a talajt az lába alól. (És egyéb kis szinesek.)

És ha már itt tarunk, szeretném megköszönni a visszajelzéseket, nagyon örültem, és jó volt olvasni azokat, és örülök, hogy sokaknak tetszik - igyekszem tartani a szinvonalat, és rászolgálni a bizalomra! Ha valamire esetleg kiváncsi valaki, amit kihagyhattam, de triviális dolog, és elfelejtettem róla irni, jelezheti a kommentekben. Igyekszem figyelembe venni, ahogy tudom :)
Most tényleg búcsúzom, mert sosem fogok aludni különben - jó éjt! :)

"Posztmodernkedés" - avagy hogyan magyarázzuk ki, ha nem tudjuk használni a blogot, és elrontottunk valamit :)

Az új bejegyzés, amit egy hete kezdtem el, most hirtelen elöbb bukkant fel az idöben , meg a blogban is, mint a száguldozós-kalandos - tehát közvetlenül alatta található - arra is tessék egy kis figyelmet forditani, mert szerintem méltánytalanul tette be a rendszer oda, ahova, és mert megérdemli...
Köszönöm.

Halálszánkó

Hát, ennek a bejegyzésnek nem véletlenül van kicsit James Bondos cime, eröteljes felütéssel, mert az élmény is egészen eredeti, sztem megúsztam volna egy kisebb zúzódást is, ha nem csúszom, de ha az ember nagyon nem szerencsés, simá lehet halálos is, szerintem.

Az észtek függetlenségi napja február 24-e, a hamradik napom Tallinban, a zászlófelvonást inkább átaludtam. Sok más szokás mellett (például valami tejszinhabos pékssütemény elmajszolása - igen, még mindig "tejnagyhatalom" Észtorszag) mellett, szánkozni szoktak az egyik "dombjukról" (itt nem tudtam elég eröteljesen kifejezö szmájlit beraki, hogy érzékeltessem, az iróniát; nem véletlenül zöld az egész ország a domborzati térképeken... szóval elég lapos, természetföldrajzi adottságai olyanok, idézem egyik kedves tanáromat, hogy "három Suzukival el lehetne foglalni az egész országot". Ezért is volt vicces, az egyik reggel a holland munkatárs es az észt kollegina azon versenyeztek, hogy melyik országnak nagyobb a dombja. Heh! Nekem nem volt pofám beszólni, hog nálunk van olyan, hogy Kékestetö - meg nem is lett volna fair.

De aki hallott az észt dalos ünnepröl, és esetleg képeket is látott, az láthatta talán a dombot,

jobban mondva a fényképek a dombról készültek - úgyhogy inkább onnan a kilátást.

És ilyen kiürülve, és kicsit messzebbröl (rá kell képzelni egy kis hót, erröl teszek fel majd havas képet is.)

Az, hogy a szánkozás izgalmasabb, mint egyébként, több tényezö is segiti. Ez hagyomany, ezért boldog-boldogtalan igyekszik ott tolakodni, tehát tömeg van, és nem nagyon várják meg a másikat, hogy leérjen. A domb nincs annyira magasan, de annál hosszabb, tehát annál több idöd van begyorsulni. Ha ez nem lenne elég, a középsö "sávot" teljesen jegesre koptatták ki, tehát nincs olyan, hogy "majd kiteszem a lábomat, oszt` irányitom" Neehhehehem, ezt ki van csukva...

Mennek ott mindennel, ami picit is csúszik, trabantkülsö, müanyag szemeteszsák, nylonzacskó, szék, - és én aznap egy embertelenül nagy reklám-bannert is láttam, két családdal ment -anyukák nélkül.

Mi egy erre a célra kifejlesztett, Kanadából importált cuccot béreltünk, a koncepció rém egyszerü; valami baszomnagy traktorbelsöre ráhúznak egy impregnált huzatot, azt` hadd szóljon.

Hogy mit is jelent ez a gyakorlatban? Ime. Ez az egész olyan, mint a biliárd, csak itt tkp. te vagy a golyó, miután megkaptad a kezdölökést, nem lehetsz semmilyen befolyással a lökés kimenetelére. Hát, mit nem mondjak, rendesen ott figyelt a Sport szelet a nadrágban... Elhatározod magad, odanavigálod magad a lejtöhöz, megadod magadnak a kezdöimpulzust... és innetöl kezdve, az a szép, hogy esélyed sincs befolyásolni bármit is; hiába arccal elöre indultam mindháromszor, mindig átfordultam és nézegettem ki az egész mentöcsónakból, mint a modkány, a Jégkorszakban. Tisztára mit a Halálos rémületbenben, a csellós jelene - muszkák mögöttem is voltak itt - csak ez parásabb volt (úgyhogy Timothy Dalton sehol sincs). Harmadszori csúszásra például sikeresen beértem egy lánycsapatot, és egy eröteljes ütéssel gyakorlatilag kettépattintottam öket (elötte meg hallotam az egyikük halálsikolyát és rémült arcát) és ezután kétfelé válva folytatták az útjukat.

Ami a kulturális sokk kategóriéba tartozhat itt, ezek nagyon konkrétan tolják; szembrebbenés nélkül kockáztatják az életüket :) olyat is láttam, hogy valaki a fájdalomtól nem birt felállni egy ilyen ütközés után...
De az észtek a gyerekeikkel kapcsán sem szivbajosak, a legkisebb kisklambókat is felrakják egy szatyorra, vagy amit találtak - biztonság az nem szempont - elengedik, aztán lesz, ami ami lesz. Majd megtanul a gyerek vigyázni magára - vagy följön legközelebb, vagy már nem. De legalább jól érzi magát. A végén egy kölökbandát is elkaptunk, jó, hogy a kiscsákó nem kapott koponyalalapi törést, miután fejberúgtam...

Mindenesetre a dalosünnep sztem biztonságosabb és barátságosabb lesz... Jön valaki? :)

Szolgálati közlemény és olvasási útmutató

Szerelmes Brátim, :) (az a k... magyar szak...)


A helyzet az, hogy mivel elé lusta vagyok, szétszórt, nem túl koordinált (ez a kettö ugyanaz, nem? Megmondtam...), ezentúl valszeg elég rendszertelenül, idönként flashbackekben fogok beszámolni. Amolyan LOSTosan, ilyen "ja azt meséltem hogy..." jelleggel, olyan élményekröl, amelyek esetleg korábban értek, de nem volt idöm/ kedvem/ lehetöségem megirni. Szóval nem kell megijedni, nem megy a minöség rovására, és a blog élvezeti érteket nem csökkenti, ahogyan Fábry szokta mondani... Nnna szóval, sok szeretettel olvasgassátok, megjegyzéseket javaslatokat szivesen fogadok, de fentartom a jogot, hog yelvessem azokat...
(További informació, nincs meg mindegyik ékezetes betü, elnézést az Akadémia Helyesirási Szabályzat 12. kiadásának szerkesztöitöl is...)
Jó szórakozást!

Találkozás egy fiatalemberrel - az ötvenes (!) éveiben

Ma találkoztam Egy Emberrel.

Ez a kijelentés talán némi magyarázatot igényel.
Ha, akik nem ismernének engem, nem értenék, hogy ez mit takarhat, (annyit elöljáróban, hogy kissé cinikus és mizantrópikus ember vagyok) magyarázatul megemliteném azt az anekdotát, amit azt hiszem, Diogenészröl, az ókori cinikus (azt hiszem igy hivták az irányzatot is :) ) filozófusról szól. Mely szerint egy lámpással rohangált nappal (... hüüüha... Athénban? Majd megnézem a Wikipedián), szóval a városban, azzal a felkiáltással, hogy "egy igaz embert keresek" - késöbb már csak azzal, hogy "egy embert keresek"...


Azoknak meg, akik ismernek, jelzem, hogy most tényleg nem az irónia beszél belölem
Azt hiszem már itt volt az ideje, hogy egy igazán -- úgy értem igazán - jó élményben legyen részem, itt, Tallinban. Egy csodában; ezt ki merem ezt mondani. (Na persze, nem olyan vizetfakasztós, kézrátétellel gyógyitós, "ezoterikus", kamuról beszélek...
Vegyük például; péntek 13-án is több a baleset, mert az emberek szorongnak péntek 13-a miatt, és emiatt több balesetet okoznak - de a végeredmény akkor is, az hogy péntek 13-án több baleset van - vagy nem?)
Szóval bizonyos értelemben csoda volt, és a túlpartrol érkezett - de ez most, azt hiszem, mellékes.
Valami olyat müvelt, amilyet még nem láttam. Csak képregényt rajzolt. Mielött bárki megijedne, hogy a látens megszállott képregényfanatikus bújt elö belölem, a részletek:

Jeletkezhettünk egy képregényrajzoló workshopra, egy itteni alapitvány képzésére, amit kifejezetten civil szervezetekben munkatársainak, önkénteseinek hirdettek meg - igy, EVS-önkéntesként és én kaptam is az alkalmon, mert szerettem ezzel még általános iskola harmadik osztályában (na jó; negyedik, ötödik, hat... ööö... mindegy) koromban bohóckodni.

Ez a bizonyos ember, akit Leif Packalénnak hivnak, a `90-es években, 42 (!) évesen kezdett el képregényeket rajzolni, és ma azt oktatja vilagszerte, hogy miként lehet rövid kis képregényekkel nonprofit szervezeteknek is egyszerü, a lehetö legolcsóbb, és mégis hihetetlenül hatékony kampányokat megvalósitani és lebonyolitani. Olyan helyeken is, ahol az szükösek, végesek az anyagi eröforrások és ahol nem lehet hozzáférni minden a 21. századi technika által nyújtott lehetöségekhez és eszközhöz (például India és Afrika egyes részein, stb.). Pár egyszerü trükkel emberünknek -valami Rodolfo módjára - sikerült valami olyat varázsolnia Indiában, hogy, nyugodtan mondhatom, jobb lett valamivel ott az élet - söt, határozottabban élhetöbb es vidámabb hely lett. Teljesen lenyügözött - pedig engem nem sok mindennel lehet lenyügözni. Bövebben itt lehet róla olvasni, ha valakit érdekelne. (Megtanultuk mi is, hogyan rajzolhatunk és készithetünk hasonlókat, és hogyan tanithatunk meg másokat is erre.)
http://www.worldcomics.fi/
http://www.worldcomicsindia.com/
(Ha nem baj, most nem illesztek be képet, de igy legalább talán mindenki megnézni - remélem)

A hihetetlenül egyszerü az alapelv; végy két A4-es lapot, mert az szinte mindenhol van, és olcsó (még talán a legeldugottabb afrikai vagy indiai faluban is találhatsz). Rajzolj mindkettöre két-két "kockát".

Fogalmazd meg magadban, hogy milyen szervezethez is tartozol, mi a célod, milyen üzenetet szeretnél közvetiteni. majd ezután formáld át egy kis történetté -hiszen történetei mindenkinek vannak - de legyen annyira rövid, hogy négy mondatban - azaz négy kockában - elmesélhetö legyen. Ezután kell a kockákat megtölteni rajzokkal.
Ha megrajzoltad, és ezzel a csak két darab A4-es lappal, egymás alá rakva , máris egy A3-as poszter méretü képregényhez jutottál -vagy akár egymás mellé is rakhatod ezeket:
amit bárhova felragaszthatsz, egy jól látható helyre (természetesen, miután engedélyt kértél rá). Lehetöleg persze szemmagasságba, hogy lássák - és a kecskék le ne legeljék, mint Indiában, ez, a csirizes ragsztó miatt megtették).
Mindössze két, jól elhelyezett A4-es lappal rendkivüi publicitást lehet elérni.
Technikai szempontból a másik elöny az, hogy ezen felül az A4-az a formátum ami minden fénymásolóba belefér, és ezt a formátumot a legegyszerübb sokszorositani. Hiszen szinte ma már fénymásoló gép is is akad majdnem mindenhol. Gondolom nem kell elmondani, ez milyen segitség lehet egyes helyeken, Indiában ezzel a technikával valósitottak meg egy, a nök egyenjogúságáról, és a nök elleni eröszak-ellenes kampányt, hihetelenün hatékonyan, amiröl a képzés elején egy dokumentumfilmet is láthattunk.

De ez csak az egyik technika a sok közül, szintén ebböl a méretböl elö lehet állitani roppant egyszerüen 8, vagy 16 oldalas kis füzetecskéketket, vagy egy leporelló formátumú, 16 oldalas kis brossúrát is.



A koncepció még nagyon fontos eleme, hogy helyi aktivistákat belevonjuk a mukába, mert ök ismerik a helyi viszonyokat, történeteket, egyrészt mert ök maguk is az alkotó folyamat részesei lesznek, és sikerélményeik lesznek (ezt igy nem mondta, de sztem benne van). Másrészt, ök ismerik a helyi viszonyokat, történeteket, kulturális utalásokat, amelyeket a Nagy Fehér Ember a Tüzes Vizzel meg a Villámló Bottal - nem annyira. Igy jobban meg tudják jeleniteni ezeket a történeteket az adott befogadó-közösség számára - és azokon a kulturális különbségeken, amelyeken mi elcsúszhatunk, ök nem fognak. Erre emlitettek pár indiai példát, hogy miben különbözik az megjelenitése bizonyos dolgoknak - ami az ottaniak számára egyértelmü volt, de az európai trénereknek nem annyira...


Szóval nagyon-nagyon nagy figura volt aki tarotta ezt a foglalkozást; áradt belöle valami, amit nagyon rég nem láttam emberen. Ezt a belsö derüt, nyugalmat , szeretetet, az, ahogy hitt abban, amit csinált, a türelmet, a humort, természetességet és szerénységet, amit nem sok embernél tapasztalhattam. Ö az az ember, aki csak ott van a helyén és segit... Nem Segit, nagy betüvel - csak teszi a dolgát. (Nem az a fajta, sajnos megfigyelésem szerint nonprofit szervezeteknél elég gyakori embertipus aki valamilyen önertekelesi zavarból adódóan azt hiszi, hogy ö most akkor "jó fej", a mukájával és mintegy Messianisztikus missziót végez most, és az énképe erre az öncsalásra épül - csak éppen azokról feledkezik meg, akikért dolgozik. És kérem, akinek nem inge, ne vegye magára...)
Szóval ezt irigyeltem a legjobban.
És ami a legfotosabb - én is hiszek neki, vagy egyszerübben, ha nem koptatták volna el, úgy mondanám; egy hiteles ember, aki hisz abban amit csinál. Megint csak azt tudom mondani, hogy akik közelebbröl is ismernek, tudják, hogy eléggé cinikus, kicsit mizantróp ember vagyok, a szentimentalizmus távol áll tölem, éss nem sok olyan ember szaladgál a világban, akire igazán fel tudnék nézni. Mostanában nem is nagyon gondoltam, hogy lesz ilyen élményben részem. Ma kaptam egy kis darabot valakinek a hiteböl, hmmm.... Remélem, egyszer én is eljutok idáig. :)
(Update: Amióta elkezdtem ezt a cikket, beszélgettem Dorus-szal, a szervezetünk holland munkatársával. Anélkül, hogy ezeket a benyomásaimat megemlithettem volna, azt következöt mondta; "Ha megnövök - pont ilyen ember szeretnék lenni, mint ö" :) )
(Lehet, hogy is ezért kellett most itt lennem? Reméljük.) Folyt. köv.